2. fejezet

Miután Hermione reggel felkelt, álmosan ment el zuhanyozni. A frissítő tusolás után felöltözött, és aznapi teendőibe burkolózott, ami valahogy így festett: tanulás, tanulás, tanulás, ebéd és még több tanulás. Este pedig a szokásos büntetőmunka. Vagyis most már korrepetálás, de akárhogy hívhatja a professzor, Hermionénak ez csak büntetés.

Lebaktatott a klubhelységbe, és a magával hozott mágiatörténet könyvbe dugta a fejét.

- Basszus, te hogy bírod azt elolvasni? Én öt oldal után feladtam, mert képtelenség ébren maradni.

Ezekkel a szavakkal zuttyant le mellé vörös hajú barátja.

- Tudod, Ron, szerintem vannak benne érdekes részek is. Mint például…

-… a koboldfelkelések? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem. Mint például, a varázspálcákról szóló részek. De neked hiába papolok, úgysem fogsz tanulni – mondta dühösen a fiú arcába.

- Nem hát! – dőlt hátra Ron elégedetten a fotelben.

- Remek. Legalább engem hagynál tanulni?

- Néha lazítanod is kellene. Tényleg, nincs kedved eljönni velem valahova? – vetette fel hirtelen az ötletet.

- Harry is jön?

- Arra gondoltam, hogy ez lehetne olyan… randi féle.

Az utolsó pár szót a hajához illő vörös arccal mondta ki.

- Kösz, Ron, ez nagyon hízelgő, de nem. Piton professzor minden este vár, és így kevesebb időm marad tanulni. Nincs időm ilyenekre, ha a Szent Mungóban akarok dolgozni.

Ezekkel a szavakkal felállt, és ott hagyta a döbbent fiút. Egyenesen a nagyterem felé ment, ahol letette magát egy üres helyre. Maga elé támasztotta a könyvet, és egy pirítóst majszolva olvasgatta az alapítók históriáját. Ez volt az egyik kedvenc története. Nem tudta, miért, de egyre jobban kezdte megkedvelni Mardekárt. Nem szerette, de nem gyűlölte annyira. Mikor befejezte a pirítóst, úgy döntött, nem megy vissza a toronyba, inkább kint a friss levegőn folytatja a tanulást. Így is tett. Leült egy fa árnyékával óvott padra, és folytatta az olvasmányt. Mivel ez a rész nagyon érdekelte ezt a részt, annyira belemerült, hogy észre sem vette a kíváncsiskodó szemeket.

- Lám lám. Egy griffendéles Mardekár Malazárról olvas? Bár magának, Granger, mindent tökéletesen kell tudnia. Nem igaz? – érdeklődött a feketehajú professzor.

- Baj, ha szeretek sokat tudni? – nézett hátra a lány egyenesen Piton arcába.

- Nem baj, csak furcsa, hogy pont Mardekárról.

- Hát, szerintem Mardekár nem volt olyan rossz mágus, mint írják. Néha kicsit eltúlozzák. De ez csak az én véleményem – mosolygott szelíden a professzorra. 

- Érdekes, de tudja, mi lenne még érdekfeszítőbb? Ha a bájitaltan iránt érdeklődne ennyire – mondta a férfi megrovó hangon.

- Az is be van tervezve, csak későbbre. – felelte könnyedén.

- Ejha. A griffendélesek között van épeszű is. Ez most nagyon meglepett – nézett Piton csodálkozó szemekkel nézett a lányra.

- Ez úgy hangzott, mint egy dicséret. – állapította meg Hermione.

- Pontosan Granger, csak úgy hangzott. És most megyek, mert nincs tengernyi időm fecserészni, mint egyeseknek.

A szavakat tett is követte. Piton elment, magára hagyva a megint csak összezavarodott lányt. <i>Miért mond ilyeneket? Lehet, hogy nem annak szánta, de totálisan úgy hangzott, mint egy dicséret! Jaj Hermione, ne gondolj butaságokat! Piton nem ilyen. Ő egy szívtelen, gonosz denevér. Vagy mégse? Ha bármikor is mutatna valami emberit magából… de lehet, hogy direkt nem teszi, mert akkor sebezhetőnek hiszi magát. Az fix, hogy sosem fogom megérteni.</i>

Miután a professzor sikeresen elterelte a gondolatait, abba hagyta a tanulási kísérleteit, és felment a klubhelyiségbe. Felrohant, felmarkolta a már rég megírt levelet, és elrohant vele a bagolyházba. Nem is értette, hogy eddig miért nem küldte el. Talán túlságosan lekötötte a sok házi feladat, és elfelejtett életjelet adni magáról. Az anyja biztos tiszta ideg már. Odament egy szép macskabagolyhoz, és rákötötte a lábára a levelet. Éppen odavitte az ablakhoz, és útnak engedte a madarat, amikor kinyílt az ajtó, és a legjobb barátnője lépett be rajta.

- Szia Ginny – mosolygott a lányra.

- Szia. Kinek küldesz levelet? Csak nem egy pasinak? – vonta fel a szemöldökét.

- Én? Ezt most komolyan gondolod? – nevetett a lány.

- Remény mindig van – vont vállat Ginny. – De, gondolom, a szüleidnek küldöd, mint mindig.

- Talált. És te kinek küldöd? – kérdezte Hermione.

- Én csak Hedvighez jöttem fel. Harry mondta, hogy nézzem meg. – Már ott is termett a hóbagolynál, és odaadott neki egy kis bagolycsemegét.

- Mióta is jártok?

- Már vagy öt hónapja – dicsekedett a lány boldogan.

- Az szép. Hogy bírjátok? – érdeklődött Hermione kíváncsian.

- Jól! Mivel imádjuk egymást, még midig ég az a tűz, ami általában ki szokott hunyni pár hónap után – simogatta meg Hedvig hátát

- Szerencsés vagy. Nekem, még egy pasim se volt – húzta a száját.

- Akkor mi volt Viktorral? – kapta fel a fejét Ginny.

- Á, csak kicsit flörtölgettünk. Semmi komoly – legyintett.

- Ezt úgy értsem, hogy meg sem csókolt? – döbbent meg vörös hajú barátnője.

- Miért, van ezzel valami baj? – Hermione nem értette, ez miért olyan megdöbbentő. Hiszen ez nem olyan fontos dolog, mint a tanulás.

- Hermione! Tizenhat évesen, még nem csókolóztál? – kérdezett vissza Ginny elhűlve. – Ez igen is baj! Gyorsan kerítened kell egy fiút, mert a végén olyan leszel, mint az utcában lakó macskás néni.

- És mégis kire gondoltál? Csak nem Ronra? – viccelődött a lány.

- De. Pontosan rá – nézett a barátnője szemébe.

- Ne viccelj! Ő csak egy barát, semmi több.

- Pedig lehetne több. Fülig beléd van esve – vigyorgott Ginny a lányra.

- Kicsit hülyén nézne ki, ha randira hívnám azok után, hogy kikosaraztam – fanyalgott Hermione.

- Ez nem igaz… tudod, mennyi bátorság kellett neki ehhez?! Ennyit a bátyus védelméről, most inkább mondd el, milyen arcot vágott.

- Jaj, Ginny, te sosem nősz fel – forgatta a szemét barátnője kicsinyességén.

- Oké, vettem a lapot. Koncentráljunk a pasijelöltekre. Mit szólnál egy hollóhátashoz? – vetette fel. – Együtt tanulhatnátok, meg minden.

- Kösz, okostojásból egy kapcsolatban egy is elég – hárított a lány.

- Rendben, akkor griffendéles legyen? – mondta újabb ötletét Ginny.

- Lehet – bólintott rá Hermione. –, csak ne legyen olyan, mint Harry. Barátnak tökéletes, de pasinak nem tudom elképzelni.

- Rendben, akkor hugrabuggos – jelentette ki barátnője eltökélten.

- Nem ismerek egy jófejet sem – rázta a fejét Hermione. – Illetve Cedric az volt. Tudod mit? Hagyjuk ezt a témát. Nem megy nekem az ismerkedés, ezt te is jól tudod – sóhajtott szomorúan.

- Mindekit kigolyóztál, így csak a Mardekár maradt – Erre a kijelentésre Hermione elnevette magát – Miért? Szerintem nem járnak oda olyan rossz pasik.

- Igen? Mondj egy pasit, aki mardekáros, és tetszik nekem.

- Hmm… Malfoy? – ajánlotta reménykedve Ginny

- Nem – jelentette ki határozottan Hermione.

- Akkor járj Monstróval! – mondta mérgesen Ginny – Itt töröm magam, és neked semmi sem jó! Tudod, ki fog veled leállni, és pasiszerzésről dumálni neked.

- Bocsi, Ginny, de tényleg nem tetszik igazán senki – próbálta engesztelni Hermione.

- Akkor írdd le, hogy milyen számodra az álompasi – állt elő az újabb ötlettel a lány.

- Ez nehéz, mert mindenki olyanokat mondana, hogy magas, izmos, bátor. De nekem más kell. Egy igazi férfi, aki kiáll mellettem. Legyen okos és művelt – mondta ábrándozva.

- Mondom én, hogy egy hollóhátas kell neked – bizonygatta Ginny.

- Ők valahogy túl egoisták. Elszállnak attól, hogy mindent tudnak. Nekem nem kell ilyen pasi.

- Rendben – bólintott Ginny – Szerintem idősebbek között kellene nézelődnöd.

- Ez nekem is megfordult már a fejemben – ismerte el Hermione.

- Akkor hajrá! Vegyük számba a jelölteket. Valamelyik bátyám? – mondta lelkesen Ginny. – Charlie nem az a buta fiú.

- De ő mindig utazik – kifogásolt a barátnője. – Nekem inkább otthonülő típus kellene.

- Istenem de nehéz eset vagy – fújt nagyot a barátnője. – Oké, akkor mit szólnál Fredhez vagy George-hoz?

- Nem szeretnék pókokkal a hajamban ébredni, szóval kösz, de inkább nem.

- Rendben akkor nézzünk még idősebbet? –elmélkedett tovább Ginny.

- Hajrá.

- Mit szólnál Viktorhoz? Biztos szívesen találkozna veled.

- De én vele nem.

- Oké értettem. Akkor ássunk még mélyebbre. Valamelyik tanár? –kérdezte egykedvűen Ginny.

- Te meg vagy húzatva?! – kiáltott fel Hermione döbbenten.

- Miért? Lehet, hogy neked bejönne valaki.

- Ja, persze. El tudsz képzelni Flitwick professzorral, amint kézen fogva sétálunk? – kérdezte Hermione hitetlenkedve.

- Hát, elég nehezen. – kuncogott barátnője, mikor elképzelte a furcsa párost.

- Ginny! – nézett mérgesen a lányra. – Ilyen fontos dolgokkal ne viccelődj!

- Bocsi. Na, akkor még ki jöhet szóba?

Sokáig tanakodtak, de nem jutottak sokra. Leballagtak a nagyterembe és kényelmesen megebédeltek. Ahogy mindketten jóllakottan elindultak a nagy tölgyfaajtó felé, hogy kint a kertben szívjanak egy kis friss levegőt, valaki megszólította Hermionét.

- Miss Granger. – halottan Piton mély hangját.

- Igen, professzor? – fordult hátra a lány.

- Ma este korábban jöjjön a pincébe. – közölte a férfi.

- Rendben. Hányra?

- Hétre. Ne késsen, mert az sok pontba fájna a házának. – figyelmeztette a lányt a szokásos szigorú pillantásával

- Igenis, professzor. Igyekszek odaérni hétre.

Elsuhogott mellette a professzor köpenye és a lányok is indultak tovább a park felé. Lesétáltak a tóhoz, és leültek a partjára az egyik fa alá. Nem zavarta őket senki, mert mindenki házit írt, vagy valamivel elfoglalta magát a kastélyban.

Sokáig beszélgetek lányos dolgokról, és csak a sötétedő táj figyelmeztette őket az idő múlásáról. Bementek az előcsarnokba, és Hermione ijedten vette tudomásul, hogy két perc múlva hét óra. Nem is tétovázott tovább, gyorsan elköszönt legjobb barátnőjétől, és megcélozta a pince lejáratát. Sietett, ahogy csak tudott, de így is késett pár percet.

- Mit mondtam magának ebédnél? – Piton haragos szemeket meresztett az enyhén remegő lányra.

- Hogy ne késsek – motyogta szemeivel a cipője orrát nézve.

- Pontosan. Azt mondta, megtesz mindent, hogy ideérjen. Ennek ellenére késett.

- De csak pár percet – kapta fel a fejét, és a professzor szemébe nézett.

- Ez a szerencséje, Miss Granger. Ha még egyszer elő fordul, nem ússza meg. – lépett el az ajtótól és beengedte diákját.

<i>Piton nem vont le tőlem pontot? Pedig leste-várta az alkalmat rá. Furcsa.</i>

Besétált a professzor dolgozószobájába és ekkor vette csak észre, hogy mennyi könyve van. Megállt, és olvasgatta a könyvgerincekre írt címeket. Mindegyik tudományos vagy történelmi könyv volt, de egyik sem tűnt száraz, unalmas olvasmánynak. Eközben a professzor hanyagul nekitámaszkodott a falnak, és onnan szólt a lánynak.

- Ha kibámészkodta magát, akkor talán hozzá is láthatnánk a mai napi anyaghoz.

Hermione megpördült a tengelye körül, és ránézett Pitonra.

- Természetesen, csak… még sosem láttam ilyen csodás gyűjteményt – pirult el Hermione. Hogy miért? Maga sem tudta.

- Igen? Ugyan, ez miért olyan csodás? Csak könyvek – lökte el magát Piton a faltól.

- Lehet, hogy csak azok, de érdekesek – felelte dacosan a lány. – Párat már olvastam közülük, de van itt néhány újdonság is.

Pitont meglepte a lány könyvek iránti érdeklődése. Azt hitte, hogy csak az unalmas, száraz tankönyvszerű olvasmányokat kedveli, de úgy látszik, most tévedett. Nem tudta megmagyarázni, de hirtelen késztetést érzett arra, hogy felajánlja a gyűjteményét olvasásra. Persze ez nem lenne méltó a rideg, pincelakó szörny összképéhez, ezért inkább megtartotta magának a hirtelen jött ötletet.

- Ennek örülök, Miss Granger, de nem különösebben érdekel – mondta unottan – Üljön le a fotelbe, és kezdjük el a tanulást.

Hermione oda caplatott a fotelhez és leereszkedett a puha ülőpárnára. Piton is leült a fotel mellett álló kanapéra, és kinyitotta a dohányzóasztalon heverő könyvet. Elkezdett egy igen bonyolult bájitalt magyarázni, de a boszorkány nem igazán értette.

- Most próbálja meg elkészteni – tette vissza a férfi a könyvet az asztalra.

<i>Hogyan? Még az elméletet sem értem.</i>

Hermione odament az üsthöz, és elkezdte felvágni az *ánizskaprot. Már annyira tele volt a feje mindennel, hogy ezt az egyszerű lépést sem tudta megjegyezni, és rosszul vágja össze a gumót.

- Nem mondom el még egyszer, Miss Granger. Hosszúkás alakúra vágja, ne pedig félgömbre – mutatott rá Piton idegesen diákja hibájára.

- Elnézést, professzor.

- Kevesebbet kéne fiúkkal lennie – morgott tovább a tanár. – Akkor talán nem ábrándozna ennyit, miközben magyarázok.

- Nem fiúkon jár az eszem.

- Hanem? – vonta fel Piton a szemöldökét.

- Tényleg érdekli? – nézett meglepődve professzora szemébe.

- Igen, érdekel, hogy miért fog felrobbanni az irodám – válaszolt rezzenéstelen arccal.

- A könyvek miatt – sóhajtott kelletlenül.

- Csak nem a gyűjteményem?

- Pontosan amiatt. Nagyon érdekesnek tűnik az összes. Izgat, hogy mi lehet bennük – vallotta be a zavarban lévő lány.

- Melyik érdekli a legjobban? – támaszkodott meg az asztal szélében, és érdeklődve várta a választ.

- A Bájitaltan köznyelven.

- Rendben – biccentett Piton. - Ha jól elkészíti a bájitalt, odaadom magának, amíg ki nem olvassa – ajánlotta.

- Ezt komolyan mondja?

Hermione hálától csillogó szemekkel nézett Pitonra a lány, akinek bár nem tudta, miért, felgyorsult a szívverése.

- Igen, Granger, komolyan mondtam. Hallott már tőlem akár csak egy viccet is?

- Ez igaz. Köszönöm, tanár úr.

- Ne hálálkodjon, hanem dolgozzon. –lökte el magát az asztaltól és szigorúan nézett a lányra.

Újra munkához láttak. Hirtelen minden, ami eddig zavaros volt, egyértelművé változott a lány fejében. Gyorsan haladtak, így még maradt idejük néhány dolgot átbeszélni a bájital hatásairól. Mikor tízet ütött az óra, Hermione a könyvvel a táskájában indult vissza a hálókörletbe. Mikor felért, levetette magát az ágyára, és elkezdte olvasni szerzeményét. Nem is gondolta, hogy ilyen érdekes ez a könyv. Majdnem hajnalig olvasott, de egyszer őt is elnyomta az álom.

Másnap reggel kicsit fáradtabb volt az éjszakai olvasás miatt, de nagyon tetszett neki a könyv. Annyira, hogy alig bírt figyelni az órákon, mert a kis könyvecske ott lapult a táskájában. Minden szünetben kiült valahova, és folytatta az olvasást. Mikor a könyv végére ért, már négy óra volt. Eszébe jutott, hogy talán mással is kellene foglalkoznia, nemcsak a bájitaltannal. Leült a klubhelyiségben az egyik fotelbe, és elővette a számmisztika házi dolgozatát. Már húsz centivel többet írt, mint a kötelező, de még mindig volt mit írnia. Elkezdett körmölni, de nem tudott sokáig a dolgozattal foglalkozni.

- Szia, Hermione – köszönt rá barátnőjére.

- Szia, Gin. Mizujs? – kérdezte felnézve a pergamenből.

- Ezt inkább én kérdezem. A könyvtárból van a könyv?

- Milyen könyv?- kérdezte értetlenül Hermione.

- Amit olyan nagy hévvel olvastál este, és egész nap – pontosított Ginny.

- Ja! Nem, kaptam.

- Kitől? – kérdezősködött tovább a lány.

- Egy fiútól – felelte Hermione, és maga is kicsit furcsának találta, hogy így hivatkozik Pitonra.

- És nekem nem is szólsz? – nézett rá felháborodva Ginny.

- Mégis miről? – tényleg nem értette, hová akar barátnője kilyukadni.

- Hát, hogy bepasiztál.

- Azért nem mondtam, mert nem pasiztam be.

- Miért adott volna neked könyvet egy srác?

- Talán mert érdekel ez a téma? – kérdezett vissza Hermione, ahogy elővette a könyvet a táskájából, és Ginnynek nyújtotta.

- Lássuk csak… bájitalokról szóló könyv? Minek olvasol ilyeneket? A tankönyvben is sok dolog van róluk.

- Mert itt sokkal magasabb szintű bájitalokat írnak le érthetően.

- Rendben, olvasd csak. Ez Pitontól érkezett – dobott a lány elé egy darab pergament.

- Vajon ebben mit ír? – motyogta maga elé Hermione – Biztos megint korábban kell mennem. Komolyan, ha ennél is több időt töltök… - Azonban hirtelen elállt a szava.

Mikor meglátta mi áll a levélben, csalódottságot érzett. Már hozzá szokott a késő estig tartó beszélgetésekhez, akkor is, ha az csak bájitalokra korlátozódott, és akkor is, ha az még csak három este volt. Már most egyfajta űrt érzett magában. Az asztalra dobta a pergament, és felsietett a szobájába, hogy kezdjen magával valamit, hiszen most tengernyi szabad ideje lett. Az asztalon fekvő fecniről tisztán le lehetett olvasni a szavakat:

„Egy hétig nem lesz korrepetálás. Ne örüljön, bepótoljuk. Piton”.

*http://www.fotosearch.hu/FDC102/900165/