3. fejezet

Lassan telt el az egy hét Hermione számára. Piton órái nem maradtak el – Harry nagy bánatára –, hanem helyettesítő tanárt vettek fel. Hermione inkább nem nevezné tanárnak. Egyfolytában dadogott és néha azt sem tudta mit kéne tanítania. Sokszor tévesek voltak a magyarázatai, ilyenkor mindig Hermione javította ki, aki azt hitte nem éli túl ezt az egy hetet, de sikerült életben maradnia.

Egy csomó diák tolong a bájitaltan terem előtti folyosón. Mardekárosok és griffendélesek. A mardekárosok szokás szerint Harryn röhögtek, a griffendélesek meg tűrték minden egyes nap, hisz Piton folyosóján így szokták meg. Hermione hátát a falnak támasztva állt és éppen átolvasta a mai tananyagot, hogy ki tudja javítani a tanár minden hibáját, de még nem tudta, hogy erre nem lesz semmi szükség, ugyanis a folyosón egy csapásra elcsendesült. Hermione kinézett Monstro fölött és nem hitt a szemének. Piton ott állt az ajtó előtt teljes életnagyságban. Ilyen gyorsan eltelt volna egy hét? Hermione pulzusa az egekbe szökött az örömtől, és mikor ránézett a tanár, rámosolygott. A professzor megdöbbent, de Hermione ezt csak egy pillanatig látta, mert újra magára öltötte a rideg maszkját. Kinyitotta az ajtót és a diákok csöndben bevonultak rajta. Mindenki szidta magában Pitont, amiért ilyen hamar visszajött. Mindenki kivéve Hermione.

Elkezdődött az óra. Minden ugyan úgy ment, mint régen, de Hermione észrevett valamit. A professzor nagyon kimerült volt. Egyszer, amikor a székében ült és írt valamit, majdnem elaludt. Szerencsére magánál volt annyira, hogy észrevegye mit rakott Neville a bájitalba, különben felrobbant volna az egész pince.

Az óra véget ért és már mindenki elpakolt.

- Miss Granger – szólt kissé fáradt hangon – beszédem van magával.

Megvárták, míg mindenki kiment és csak akkor szólalt meg.

- Az igazgató azt akarta, hogy én közöljem magával.

Miért beszél így? Semmi gúny, semmi sértés. Mi történt?

- A macskája elpusztult – tért a lényegre.

A lány megdermedt a döbbenettől. Egyszerűen nem hitte el. Tegnap méh játszott vele az udvaron, ma meg holtam fekszik valahol.

- H-hogyan történt? – kérdezte remegő hanggal.

- Túl közel merészkedett a fúria fűzhöz és agyon csapta az egyik ágával – magyarázta közönyösen.

Nem bírta tovább. A lány arcán forró könnycseppek folytak végig, egészen az álláig, ahonnan a padlóra potyogtak. Az előbb még majd kiugrott a szíve az örömtől, most meg majd megszakad a gyász miatt.

Piton hirtelen nem tudta, mit csináljon. A legtöbben ilyenkor átölelnék szegény, zokogó lányt, de tőle egy vállveregetés is furcsa lenne. Talán pár kedves szó jól esne neki. De ez szintén furcsa lenne.

- Részvétem – szólalt meg Piton.

Igaz csak egy szó volt, de Piton szájából hangzott el. Ezen Hermione úgy meglepődött, hogy a sírást is abba hagyta.

- Tessék? – kérdezte megdöbbenten.

- Jól hallotta mit mondtam Granger. Most tűnjön innen, és estig ne is lássam.

- Estig? Mi lesz este? – kérdezte értetlenül.

- Korrepetálás. Vagy azt gondolta, egész este fetrenghet az ágyán, és telesírhatja a párnáját? – vonta fel a szemöldökét.

- Én…

- Ne is álmodjon róla! Attól, hogy az a bundás, bolhás dög meghalt, az élet ugyanúgy megy tovább. Higgye el, tudom, mitől beszélek.

- Ne nevezze így! Nem is ismerte. Ő volt a világ legjobb cicája! – Hermione teljesen elvesztette az önuralmát. Nem érdekelte mit vág a tanár fejéhez. Nem elég, hogy amíg élt Ron folyamatosan szidta, de most a halála után Piton is. Ez túl sok volt neki.

Biztos volt abba, ha itt marad Piton tovább szidna Csámpást, ezért mielőtt megszólalhatott volna, sarkon fordult és elrohant. Futott, ahogy csak a lába bírta, egészen egy kihalt folyosóig. Sokan szóltak utána, kérdezték mi baja, de senkinek nem felelt. Megállt a folyosón és sírni kezdett. Nem akart mások előtt sírni, mert ez az ő gyásza. Neki kell feldolgoznia. Csak sírt és sírt. Semmi nem zavarta meg. Csak ketten voltak. A gyász és a gyászoló.

Egyszer csak lépteket hallott. Úgy látszik nem figyelt oda eléggé a környezetére, mert ezek a léptek a háta mögött visszhangoztak.

- Mit keresel itt sárvérű? – kérdezte megvető hangon a tejföl szőke mardekáros.

Hermione a hang irányába fordult és a kisírt, vörös szemei egy higgadt, szürke szempárral találkoztak.

- Malfoy. Mit akarsz? – kérdezte a sok sírás miatt rekedt hangon a lány.

- Mi bajod van? Úgy nézek ki, mint egy nyúl.

- Nem tartozik rád! – törölte meg a szemeit.

- Ugyan már Granger. Nem lehet ez olyan nagy titok – tette a lány vállára a kezét.

Hirtelen nem tudta mit tegyen. El akarta mondani valakinek, de nem pont Draco Malfoynak.

- Miért akarod ennyire tudni? – kérdezte gyanakodva a lány.

- Talán meguntam a gonosz szerepet. Az meg sem fordult a fejedben, hogy barátkozni próbálok? Istenem, Granger. Azt hittem, vagy olyan okos, hogy nem írsz le ilyen hamar.

Hermione nagyon megdöbbent ezen a bejelentésen, de a döbbeneten kívül érzett mást is. Örömöt. Örült, hogy egy új barátra lelhet.

Miért ne? Lehet, hogy jófej. Lehet, hogy együtt tudna érezni velem.

- Bocsánat, de az utóbbi hat évben mást sem csináltál, csak keresztbe tettél nekünk – magyarázkodott a lány. – De örülök, hogy barátkozni akarsz velem. Ez nem veszélyes neked? Úgy értem Voldemort miatt.

- Már nem. Megmondtam apámnak, hogy nem leszek olyan, mint ő. Ha attól félsz, hogy Voldemort utasítására csinálom ezt, tévedsz – nézett mélyen a lány szemébe.

- Nem, nem! – tiltakozott hevesen Hermione. – Ne haragudj, de képzeld magad a helyembe. Oda megy hozzád az egyik legrégibb riválisod, és azt mondja, hogy legyünk barátok. Igen csak megdöbbennél.

- Igazad van – mosolyodott el Malfoy. – De még nem tudom, hogy mit szólsz hozzá. Leszünk barátok?

- Persze! Szívesen – vágta rá a lány.

- Ez remek. Most, hogy barátok lettünk elmondod, mi nyomja a lelked?

Oda ment az ablakhoz, és leült az előtte levő padra. Finoman megütögette a mellette lévő helyet, ezzel jelezve, hogy Hermione üljön mellé. A lány leült mellé, és felé fordult.

- Te vesztettél el valaha háziállatot? – kérdezte hirtelen a barna hajú lány.

- Nem, de mi ez ilyen hirtelen? Nem arról volt szó, hogy elmondod, mi bánt? – döbbent meg a mardekáros fiú.

- Rendben – sóhajtott a lány. – Csámpásról van szó. Szegényke… meghalt.

A lányt, mát megint sírás fojtogatta. A szemét könnyfátyol borította el, és legördültek az első cseppek az arcán. Folytak, míg el nem érkeztek az állához, ahonnan a lány ölében pihenő kézfejére pottyantak.

Draconak majd’ megszakadt a szíve, ahogy a csöndben sírdogáló lányt nézte. Nem bírta tovább nézni, így azt tette, amit bármelyik más barátja megtett volna érte. Átölelte. Saját maga is meglepődött tettén, de mikor érezte, hogy a lány jólesően belesimul az ölelésbe, minden aggodalma szertefoszlott. Így maradtak, ameddig Hermione meg nem nyugodott, aztán a lány kibontakozott az ölelésből és a fiú szemébe nézett.

- Köszönöm. Már sokkal jobban érzem magam – mosolygott a Dracora.

- Ugyan. Hiszen barátok vagyunk. Tényleg! Harry mit fog szólni ehhez?

- Nem is tudom. Figyelj. Most még ne mondjuk el neki. Elkezdem szépen, lassan megpuhítani, és aztán mondjuk el.

- Nehéz elhinni, hogy tényleg griffendéles vagy – nevetett a lányra.

Még sokáig beszélgettek, nevetgéltek, de eljött a szünet vége és Draconak gyógynövénytanra, Hermionénak SVK-ra kellett mennie.

Hermione oda ért a terem elé és ott találta két legjobb barátját.

- Hé, Hermione! – intett a szemüveges fiú – Mi volt Pitonnál?

- Harry, majd később.

- Rendben. Megtanultad a házit?

- Volt házi?! – kérdezte ijedten Ron.

- Hát persze! – forgatta meg a szemeit a lány. – Hiszen Sirius mindig ad.

Bizony. Sirius tisztázódott. Elment a minisztériumba és feladta magát. Az új törvény értelmében, aki feladja magát, az automatikusan bíróság elé kerül. Joga van védelmet hívni, és mivel elég sokan, többféle bizonyítékot mutattak fel, ejtették a vádakat. Hermione is a védelemben foglalt helyet, de ami még furcsább, hogy Piton is ott volt.

Megszólalt a csengő és kinyílt az ajtó. Automatikusan nyílnak a csengő hangjára. Bementek a diákok, és elfoglalták a helyüket. Persze a három jóbarát az első sorban ült. Ron,a Harry mellett, Hermione, Seamus mellett. Sirius ott állt az asztal előtt és mosolygott. Imádott tanítani. Mióta szabadon járkálhatott mindenfele, együtt lehetett Harryvel és nem loholtak a sarkában dementorok, mintha kicserélték volna. Nem volt olyan sápadt, felszedett magára pár kilót és már nem voltak sárgák a fogai. Ha nem ismernék, akkor meg sem mondanák, hogy ő Sirius Black.

- Jó reggelt mindenkinek. Ma a kémkedő varázslatról dogunk tanulni, ámde! Először kérném a házikat. Tudom, Ron, nincs készen. Nem vagyok meglepve. Igen, ezúttal is adok haladékot. Legkésőbb holnapra, órák előtt juttasd el hozzám. Szóval a dolgozatot nemsokára megírjuk, szóval ez lesz az utolsó gyakorlati óra a héten.

A teremben elégedetlen morgolódások hangoztak fel.

- Jaj, ugyan! Még mindig jobb vagyok, mint az a rózsaszín, masnis béka volt. Ugye? – mosolygott a nevető diákokra.

Hát igen. Ez lett Siriusból. Mindenki szereti és senki sem bukik meg bála. Ha hetedikben is ő lesz a tanár, tuti átmegyek a RAVASZ vizsgákon.

Ilyen lendülettel folytatódott az óra. Sokat nevettek és még Ron sem érezte feszélyezve magát a házi miatt. De sajnos egyszer minden jónak vége lesz, pont, mint ennek az órának.

- Hermione. Ide jönnél egy percre? – kérte halkan Sirius.

- Persze – lépett elé a lány. – Miről akarsz beszélni?

- Egy bizonyos szőke mardekárosról.

Teljes döbbenet ült ki Hermione arcára. <i>Vajon honnan tudja?</i>

- Igen?

- Igen. Hermione… ne barátkozz vele. Rosszul fogsz járni. Higgy nekem – nézett mélyen a lány szemébe.

- Jaj Sirius. Nem akar ő rosszat. Nincs hátsó szándéka. Ne az apjából indulj ki – nézett szigorúan Siriusra. – Bocs, de mennem kell. Már nagyon éhes vagyok.

Rámosolygott a tanárra, majd elindult az ajtó felé. Kiment a folyosóra, körül nézett, de se híre se hamva nem volt a fiúknak. Egy kicsit bosszús lett, mert ő mindig megvárta őket. Elindult az ebédlő felé. A szemeivel végig egy szőke hajjal megkoronázott, szürke szemű fiú pillantását kereste, de helyette egy ében szempárral találta magát szembe. Először megijedt, hisz ez a normális reakció egy ép elméjű diáktól, ha meglátja a félelmetes Perselus Pitont. De Hermionénak eszébe jutott egy mondat, amit Piton mondott.

„… Higgye el, tudom, miről beszélek.”

Talán a düh miatt nem tudatosult benne a mondat jelentése.

- Tanár úr! Lehetne egy kérdésem? – állt meg Piton előtt.

- Magának is jó napot, Miss Granger. – fúrta szemeit a lányéba.

Hermione, tudomást sem véve az epés megjegyzésről folytatta.

- Hogy értette reggel azt a mondatot?

- Miss Granger – sóhajtott fáradtan a tanár. – Tudom, hogy azt képzeli, maga sztárnak számít az iskolában, így mindenre emlékeznem kéne Önnel kapcsolatban, de ne vegye zokon, nem tudom, miről beszél – eresztett meg egy gúnytól csöpögő vigyort a lány felé.

Hermione épp hogy levegőt nem felejtett el venni, annyira nem számított efféle válaszra.

- De… professzor… én… én arra gondoltam, amikor közölte velem, hogy… tudja, és akkor mondott valamit, amit nem tudok hova tenni.

- Mégis mi a fenét mondtam Granger, ami nem hagyja nyugodni a kis lelkét? – húzta fel a szemöldökét.

- Azt mondta, tudja milyen érzés elveszíteni valakit, aki fontos.

- Ezt inkább este beszéljük meg – húzta kelletlenül a száját.

- Rendben tanár úr. Akkor este – mosolygott Pitonra.

Kikerülte a tanárt és tovább ment az ebédlő felé. Bement az asztalok közé és tekintetével Harryt és Ront kereste. Sehol nem látta őket, ezért leült és szedett a tányérjára a sült csirkéből és a vadrizsből. Elővett egy vastag gyógynövényekről szóló könyvet, az ölébe tette és miközben evett, azt olvasgatta. Mikor befejezte az ebédjét felállt, és elsietett gyógynövénytan órára.

A nap vége felé Hermione a könyvtárban ült és lapozgatott egy igen érdekes, hipogriffekről szóló könyvet. Felnézett az órára és elégedetten nyugtázta, hogy még időben van. Becsukta a könyvet, felállt és gondosan visszatette a helyére. Kifele menet odaköszönt Madam Cvikkernek, aki egy biccentéssel vette tudomásul, hogy elment. Sietős léptekkel rótta a folyosókat. Mivel közelednek a vizsgák, nem maradt sok diák tanulnivaló nélkül. Szinte mindenki fent volt a hálókörletében és magolt, mint egy gép. Csak elvétve egy-két tanuló töltötte jól megérdemelt pihenőjét az udvaron. Hermione leért a pincébe, megállt a tölgyfaajtó előtt és határozottan bekopogott.